Amiért a harang szól – Trianon 100. – széki gondolatok
2020-06-04
Pünkösd után két nappal vagyunk, egy esős, átlagos napon.
Az lenne, ha a dátum nem ezt mutatná: 2020, június 4.
A borús, állott csendbe úgy kondul bele a harangszó, mintha egy idegenben meghalt falunkbelit hoznának be éppen a Kapustetőn, azért, hogy hazai földbe temessék. Az emberek kíváncsian állnak ki az utcára, hátha megpillantanak valakit, akitől kérdezősködhetnek, s megtudhatják, vajon kinek szól a harang? A harangozótól ilyen információt nem várhatnak, mert ez meghaladja az ő képességeit, elég az, ha olyan szépen kongatja, mint ahogyan csak kevesen tudják. Furcsán is szólna az a felelet, hogy ez a mostani harangszó mindannyiunkért szól. Az élőkért. Nem azért, hogy templomba menjünk, hanem, hogy emlékezzünk. De ugyan hányan tudják, hogy milyen évforduló van ma?!
Az idősek közül kevesen. Eljárt felettük az idő, megfáradtak, nem tartják számon az éveket, sem a napokat, már csak azon gondolkodnak, hogyan evezzenek át, sikeresen a túlsó partra. A fiatalok közül már három generáció is felnőtt úgy, hogy sem a családban sem az iskolában, semmit sem hallott arról, hogy valamikor itt más világ is volt. A közép generációból vagyunk még néhányan, akik kaptunk valamicske ízelítőt történelemből, de akik nem olvastak mellette sokat, és nem gondolkodtak el bizonyos dolgokon, azokról is mind lekopott az, ami megtartó erő lehetett volna, és hasztalanná vált, ha az illető nem adta senkinek tovább… Szóval, fiataljaink a Facebookról értesülnek arról, hogy valaminek éppen százéves évfordulója van, s hogy ekkor írtak alá valami olyan papírt, ami eldöntötte, hogy Erdélyt a románoknak adják. Az ilyenek közül egyesek, az Erdély szót j-vel írják, de ez nem zavarja őket, mert az ilyenek egyre többen vannak, és különben is, ez látszólag már egyre kevesebbeknek okoz szívritmuszavart. Mindegy – mondaná az ember, ha erre legyinteni tudna – csak legyenek bár ilyenek, szüljenek, dolgozzanak, táncoljanak, és aztán, idővel, talán írni is megtanul közülük egynehány. Hogy melyik iskolában, az már további, és azon törjék csak a fejüket mások, akiknek ész is adatott, hogy gondolkodjanak társaik helyett. Szóval, ezek megnyugodva fognak bemenni a kapuból, mert azt hiszik, hogy a harangszó tévedés, és mégsem értük szól. Ha az idő kipillan, még ma megkapálják a krumplit, és talán még halászni is kimennek. Mert az élet megy tovább, és aki hátrafele néz, az nem tud haladni. Így igaz. A baj csak velünk van. Azokkal a kevesekkel, akik úgy nőttünk fel, hogy apánk, a kocsmából haza térve, még felvert álmunkból, minket gyermekeket, azért, hogy megtanítsa nekünk az Erdély- indulót, mert biztos ami biztos, és azt tudni kell. Akiknek lefekvés előtt, nagyanyánk, a mese után, még minden alkalommal elszavalta a Rab gólyát, és azt, érthetetlen módon, estéről, estére, meg is siratta. Akiknek nagyapja valahányszor piros-fehér babos zsebkendőt látott, mindig elmondta, hogy legény korában, ezért hány gumibot ütés járt. Mert volt egy nap az életükben, amikor minden megváltozott, ami után minden de minden rosszabb lett. Amikor úgy leszakították őket a haza kebeléről, mint gyermeket anyja melléről. Volt egy nap, amikor a gonosz diadalmat aratott az élet felett. Nem azzal, ami ezen az egy napon történt, hanem, ami ezután. A munkája, rövid időn belül célba ért. Mert nem az a tragédia, amikor a testvérek elszakadnak egymástól, hanem, amikor megszűnik köztük a szeretet. A gyászos nap után alig húsz évvel, amikor a széki leventék, tömegesen és önként jelentkeztek a harctérre, és egy ideig egy dunántúli faluban voltak elszállásolva, vasárnap, amikor elmentek a templomba, azzal kellett szembesülniük, hogy a pap, a szószékről kihirdette a lakosoknak, hogy ne érintkezzenek az erdélyi ifjakkal, mert azok vélhetően tetvesek és különben is reformátusok. Mindössze két évtized kellett ahhoz, hogy erre sor kerüljön. Mindhiába ült a magyar miniszterelnöki székben gróf Széki Teleki Pál, akinek vérzett a szíve értünk, cöllönk lett a szegényebb testvér… De ugorjunk akár a mába. A széki asszonyt is megszólja a pesti polgár, amiért ő is hasonló kényelemben szeretne élni, mint odaát ők, a Rózsadombon. Mert azért az mégsem járja. A szegény rokon az maradjon csak szegény, és legfeljebb dolgozni menjen a gazdaghoz, és ha van valamije, azt ossza meg nagylelkűen a vendégekkel, akik méltóztatnak meglátogatni őt. De van más példa is, amivel orrba vágnak bennünket, naponként. Amikor beszólnak, ha netán a facebookon kommentelni mersz egy olyan dologban, ami szerintük nem téged illet, annál fogva, hogy nem ott adózol. Ne olvass magyar hírlapot és ne legyen semmiféle véleményed, semmiről, te román! Megértetted? A magyar állampolgárságot a szemedből is kivájnák, ha lehetne, s ezt nem is tagadják, oly de oly sokan… Mit akarsz?! Esetleg ingyen könyvet vagy netán ingyen maszkot a szádra, hogy ne kapd el a koronavírust?!- és fröcsög a szájukból a rosszindulat. Ehhez képest semmi az, hogy az ország, ahol élsz, idegennek érez, akként kezel és lekezel. Az teljesen normálisnak hat ezek mellett, és talán sokkal tisztességesebb, mert kevesebb gyűlölet van benne, és ami van, az is érthető, megmagyarázható. Mit tett velünk az a bizonyos júniusi nap, ott, amellett az asztal mellett, ahol ezelőtt száz évvel a sötét erők ültek? Hát ezt. Szörnyű következményei lettek, és beláthatatlanok lesznek, amelyek még ezután következnek. Marakodnak felettünk és miattunk, csak éppenséggel értünk nem. Jussunk, az sehol sincs. Maradunk továbbra is a megtűrtek, ott ahol vagyunk, más felöl pedig a szegény rokonok, akiktől még a morzsát is sajnálják, s azok, akik mégis megszánnak vele, értünk is szólnak és tesznek, maguk is kitaszítottakká válnak. Ez lett belőlünk száz év alatt. Ez az az átok, ez az a rontás, ami megemészt bennünket. Nem a számbeli apadás, nem a tudatlanság, nem a szegénység árt nekünk, hanem a szeretet hiánya. Áltatás azt hinni, hogy ebből van visszaút. Az nincs. De kiút, az talán mégis lehet, ha sokan és sokat keressük. Hogy ne temetésünkre szóljon ma a harang, hanem a közös imára, hogy megkeressük azt, ami ezelőtt száz évvel elveszett – az igazi, magyar, testvéri szeretet. Csak ez szolgálhatja a megmaradásunkat. Ebben segítsen bennünket a Mindenható, Gondviselő Jóisten!